We’ve updated our Terms of Use to reflect our new entity name and address. You can review the changes here.
We’ve updated our Terms of Use. You can review the changes here.

Élet elvitelre

by Szabó Balázs Bandája

/
1.
Hétköznapi 04:37
Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom, csak maradok tisztelettel ott köpködve fűmagot, aztán reggelre kikel a rét és talpam alá feszül, az élettel együtt csak te meg én hármasban fészkelünk, és hagyom, hogy nézd, nézd, nézd és nem fér már semmi közénk, a kezed s kezem közé, a kezem s kezed közé.... Fönn van a sorsunk az ég tetején, nappal ki sem derül, csak éjszaka látni fényeit, mikor a józanság szenderül, aztán reggelre lehull az ég, és hajtogat másikat, kék színű ábrándokat, fehér bárányokat, és hagyom, hogy nézd, nézd, nézd és nem fér már semmi közénk, a kezed s kezem közé, a kezem s kezed közé.... Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér, és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén, aztán napokig felém se néz, papírhajókon él, majd elhozza lopott kincseit, a pillantásodért. Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom, csak maradok tisztelettel ott köpködve fűmagot, aztán reggelre kikel a rét és talpam alá feszül, az élettel együtt csak te meg én hármasban fészkelünk. Suis mon sillage et penches ton visage Vois mon naufrage atteignant ton rivage Je suis ivre ivre ivre, ivre de tes saisons Celles qui dessinent mes plus folles déraisons Je suis ivre ivre ivre, ivre de tes saisons Celles qui dessinent mes plus folles déraisons És hagyom, hogy nézd, nézd, nézd, s nem fér már semmi közénk, a kezed s kezem közé a kezem s kezed közé.... És hagyom, hogy nézd, nézd, nézd, s nem fér már semmi közénk, a kezed s kezem közé a kezem s kezed közé...
2.
A másik szobában senki van csöndet csinál, elszökik a napfény, mászik a ház falán, anyám a konyhában a boldogságot főzi, apám a kertben felszállásra vár…… Akarok szaladni én is énekelni, megállni mellette, bőszen integetni: engem is vigyetek messze, kicsit pihenni! De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár. Gyökeret vernek a repedések a falakba, nézd, itt fércelt álmaim szakadtan csüngnek alá, megsárgult képeink maradtak a kamrában, érik, anyám a családfán a kilátásra vár. Akarok szaladni én is énekelni, megállni mellette, bőszen integetni: engem is vigyetek messze, kicsit pihenni! De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár. A nyári boldogság biciklin, a határban érzi, elmúlt időknek füstös illatát, ahogy a vázon utazunk, az apám meg én, beszőtte az emlék, mint kiadó pókszál szobát. Várjatok ti éberek mindjárt kelek én is, addig maradok álmomban, církuszban zenélni, ahol a fűrészporos égen apám a ludakat nézi, a szárnyas had elejére most már magát idézi, és azt mondja: aludj nyugodtan, erre senki se jár.
3.
Valahogy a szomorú részem az ember, valahogy a boldog elszökik reggel. Álló utasok fogják a tervet, hogy nem esik senki már szerelembe. Felejthetetlen, kereshetetlen, nem érsz el, ittam, nem vagyok kedves. Fotelbe ültet az öregkor engem, papucsom a páros, a páratlan elment. Pedig ugyanúgy hívlak most is, ugyanazon a nyelven, elszakad a szó a számon és kiborul a szeszbe, van még a pupillámon egy faragatlan herceg, hintázik a tornácon az eső elől elmegy. Lecsukódik a szemem megágyaz az estnek, tekintet nélküli, álom vizeknek. Ereim a földbe gyökeret vernek, hajlik a hátam a földet keresve. Hajtják a kereket, a kerék meg engem, magamon kívül más értelemben. Sehogy se jó, mert nem ezt kerested, mert sehogy se alkalmas, sehogy se testes. Pedig ugyan úgy hívlak most is, ugyanazon a nyelven, elszakad a szó a számon és kiborul a szeszbe, van még a pupillámon egy faragatlan herceg, hintázik a tornácon az eső elől elmegy. Ereim a földbe gyökeret vernek, hajlik a hátam a földet keresve. Sehogy se jó, mert nem ezt kerested, mert sehogy se alkalmas, sehogy se testes. Felejthetetlen, kereshetetlen, nem érsz el, ittam, nem vagyok kedves. Fotelbe ültet az öregkor engem, papucsom a páros, a páratlan elment.
4.
Sorskönyv 03:05
Lapozgatom az éveket és az írott sorsom szétpereg, a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok, hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt, itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend, csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent, hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait. De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más... Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más... Megtervezem és megtalál, aztán elkap engem és szétdobál, a sorsom könyve most túl pereg és visszaugrik, ha kérlelem, itt nincsen semmi más, ez a pár sor szétdobál, lapozgatom az éveket és elesik benne a véletlen, nem hagy ma itt, csak képtelen mozdulni innen messzire. De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más... Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
5.
Bujkáló 04:28
A fák között a nap bolyong, mint rossz gyerek, ki ellopott a fénytől valami fontosat, s a kertek alatt elszalad. S most lám, e gyermek felkacag, gurul az arcán fénybarack, e mosollyal együtt elmarad, s a nap végül magamra hagy. Most táncol a hold a képemen, azóta is, ha vétkezem, szaladok gyors a fák közé, hátha a nap most szembe kél. ..és bújkálunk, mint két gyerek, kik elloptak valami fényeset, a mindenség velünk forog, s a napkalapban táncolok. Épp most a szél belémszeret, körbe fut és eltemet, csupa falevél az életem, száraz kóró a két kezem. Maradok így most félszegen, a napot nézem, ki rossz gyerek a fák között egy lény bolyong, árnyéka gödre én vagyok. A nap, s a hold az életem, közöttük él a mindenem, ami e földön megterem, a túlvilágra integet, és onnan vissza, éneket fütyörész a képzelet: maholnap úgy is elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk. A fák között a nap bolyong, árnyéka gödre én vagyok, és kézen fogva elvezet, s e szűk árnyék belém szeret, azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk, maholnap úgy is elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk.
6.
Megmozdultam 03:39
Alszik a szív a számban, egy igazi félhomályban, kiveszem elmorzsoltan, megnézem, miért nem dobban. Olyan a hús a versben, mint igazi húslevesben, vannak az álmok némán, benne a gyöngyök, nézd, nem gyémánt. Nem is alszik a paplan az ágyban, nem ismersz fel a szürke ruhámban, neve nincsen a testnek, a szádnak, nem is látod, mennyire látlak. A titoknak nincsen fája, nem másznak rá utánad, maradnak tisztes részek, de annak fáj a szája. Csak alszom a régi sebben, egy kicsit részegebben, a szívem a két kezemben, ma végre megmozdultam, lüktet az ér a zsebben, a szívem a két kezemben, figyelem, miért nem dobban, ma végre megmozdultam. Repedések áznak az ágyban, árnyékban nem leszel árva, térképet rajzol a paplan, repülnek falvak alatta. Amikor most nem vagy a részem, amikor már nem leszek ébren, akkor vagy élet egészen, szőke vagy barna a télen. Most nézek újra a sebbe, tátongó kút a fejemben, ott várok hármat a napnak, egyet neked kettőt apámnak. Fecsegnek a ráncok a korban, nyújtózom, roskad a borda, enged a vágy a porba, ahonnan jöttem, megmozdulnak. Csak alszom a régi sebben, egy kicsit részegebben, a szívem a két kezemben, ma végre megmozdultam, lüktet az ér a zsebben, a szívem a két kezemben, figyelem, miért nem dobban, ma végre megmozdultam.
7.
Ami elhasadt 03:55
És akkor összeroskadsz megint vele, mikor hited szerint vagy a legerősebb éppen, s míg kémleled, hogy szerinte vagy szerinted-e, addig tűröd, mint a ludak, hogy remegésig tépjen nagyapádtól örökölted, jelnek, ezt a kort, hogy nyavalya a baj, így holt-idő a reszketés, ami elhasadt, hitted, az pedánsan összeforrt, ugyan nincsenek kapcsok, helyek, rendek és a kedvek is csak vannak, mint egy halom sóder, de nincs sem ömleny, sem vérrög már legbelül, nyugton bőrözik a pörkölt, s egy nagyon jó jel: a galambdúcnál egy denevérszárny megfeszül, és ekkor mégis összeroskadsz vele, pedig hited szerint vagy a legerősebb éppen, mint egy áztató tó kenderfoltos jege, elrepedsz vonalban, majd lassan ezerféleképpen.
8.
Vágyai oltárán kinyúlt az állat, fölé hajolva keresem, hátha a gombnyi méretű két erős szemben, tükröződöm, és én voltam a tettes, íme egy véletlen baleset, egy direkt áldozat, kivizsgált az élet, nem hagy károkat. Tudom, én vagyok itt, magammal szemben, magamat megfigyelve egy szép korú testben, egy fűszálnyi részen eldideregve, várjuk a végét, én, meg a tettes. Állok a test fölött, árnyéka elrejt, mellette látom a lábnyomom, egy befőttes üvegben, szomorú tétova és örömtől terhes minden gondolatom, magammal szemben, pihennek tagjaink, a kettő az egyben, s nézik összegyűrt tükreink e földi vizekben. Tudom, én vagyok itt, magammal szemben, magamat megfigyelve egy szép korú testben, egy fűszálnyi részen eldideregve, várjuk a végét, én meg a tettes.
9.
Nincs idő 04:21
Nincsen időm már, mégis halasztgat a vágy, Hazahúz már, s mégis marad ez a “tánc”, ami megvág, ami enyém igazán, hogy menni kéne, de nem mozdul a láb. Ami itt vár, az a tied az egész, ez az íz más, amit már teleszőtt a szád, ugye nem kár, hogy halasztgat a vágy, pedig nincs sok időnk már. Most beszélnem kéne, mélyen a szemedbe néznem, mennyi mindent nem mondtam, amit mondani kéne, csak elengedlek némán, amikor minden karnak fogni kéne, amikor a vérben szunnyadó sorok aludni térnek. Egy utcán, padon, ami öreg nagyon, ott alszom titokban papir alatt, a hús takarón, valahol magamon kívűl, mélyen, egy szédűlt némaságra kárhoztatott mozdulatban eltévedtünk. Nincsen időm már, mégis halasztgat a vágy, Hazahúz már, s mégis marad ez a “tánc”, ami megvág, ami enyém igazán, hogy menni kéne, de nem mozdul a láb. Ami itt vár, az a tied az egész, ez az íz más, amit már tele szőtt a szád, ugye nem kár, hogy halasztgat a vágy, pedig nincs sok időnk már. Tovább is mondanom kéne, reggelről estére térve, napokig mesélhetnénk a tornácon a szembe szélben, mennyi éles, szenvedélyes, meg nem várt és el nem tévedt, kimondatlan, elveszített öröm-harag maradt még meg.
10.
Mennyi éber este kerget az őrületbe, mennyi szalmaszálon csüngnek a kába álmok, mennyi párás furcsa állat lebeg a félhomályban, mennyi embert néznek, várva hátha kipusztulnának: nem lenne ennyi lélek, lenne mit enni télen. Csak az embervédő állat válna meg tőlünk utoljára. Gyertek ti kivert állatok, remélem, nem sokáig vártatok arra, hogy megmaradjatok nálam, most, ezen a zűrös földi járaton, várjatok... A kertek alatt hálnak éjjel, bújkálnak észrevétlen, megfigyelnek téged egy apró képregény-füzérben: milyen sokan voltunk, milyen jó, hogy megmaradtunk. Halkulnak az élőlények, összebújnak, elvegyülnek, mindegyik fél a mától, a hajnalban ébredt nagy homálytól: milyen sokan voltunk, milyen jó, hogy megmaradtunk. Az ablakon benéznek, hagynak helyt új reménynek, minden okos állat megszelídit magának társat: milyen sokan voltunk milyen jó, hogy megmaradtunk. Gyertek ti kivert állatok, remélem, nem sokáig vártatok arra, hogy megmaradjatok nálam, most.... Mennyi éber este kerget az őrületbe, mennyi szalmaszálon csüngnek a kába álmok, mennyi párás furcsa állat lebeg a félhomályban, mennyi embert néznek, várva hátha kipusztulnának: nem lenne ennyi lélek, lenne mit enni télen. Csak az embervédő állat válna meg tőlünk ultoljára.
11.
Dézsma 05:10
Padlástól tornácig teli veled. A homlok redőitől a talp hámozott húsáig. Csordultig teli. Hiányod a test hetedik napja. Dézsmája, nem jutalma a teremtésnek. Mint a kutyatej, fehéren gyöngyözik a verejték. A vérben bénító, kósza áram, zsinóron vonyító erő. A bőr lidércek csipkeverése: ahogy készül, foszlik is belé; hiányod a hetedik nap, dézsmája, nem jutalama a teremtésnek! Padlástól tornácig teli veled. Minden porció vámodra vár. a lehelet nyers tömjén-ködje, a gyomor alján sercegő avar.
12.
Adjon Isten, rózsám, csendes jó éjszakát, s a holnapi napra, boldog felvirradást. Cédrusfa, rozmaring, nem árt annak a szél, köszönöm édesem, hogy eddig szerettél. Jól gondold meg rózsám, elejét s utólját, hogy kivel kötöd meg életednek sorát, mert nem kölcsön kenyér, hogy visszaadhassad, sem nem tiszta búza, hogy learathassad.

about

Zene: Szabó Balázs
Szöveg: Szabó Balázs, Grecsó Krisztián (7,11)

Zenekar:
Acsády Soma - basszusgitár
Ferencz László - dob
Harangozó Sebestyén - gitár
Ölveti Mátyás - cselló
Szabó Balázs - ének, hegedű, gitár, kaval, cajon

Közreműködők: Julie Rens - ének (1)
Dorozsmai Gergely - shaker (9)
Fekete Márton Kispuma - brácsa (5,6,8)
Molnár Péter - nagybőgő (5)
Pagonyi András - harmonika (1)

Felvétel, hangkeverés és mastering: Dorozsmai Gergely
Borítóterv: Lossonczy Bazsó
Zenei rendező: Szabó Balázs, Weyer Balázs

A felvétel a Tom-Tom Stúdióban készült 2014-ben.
Szerzői kiadás

credits

released March 26, 2014

license

all rights reserved

tags

about

Szabó Balázs Bandája Budapest, Hungary

„Ez is valami csontok közül kifolyt muzsika, minden benne akar lenni, egész gyerekkorom: a zene, a tánc, a folk, a szív…”

contact / help

Contact Szabó Balázs Bandája

Streaming and
Download help

Redeem code

Report this album or account

If you like Szabó Balázs Bandája, you may also like: